Itthonom, Otthonom...
2017. január 20. írta: Mira Sabo

Itthonom, Otthonom...

szombathely_panorama.jpgA város ahol élek. Az otthonom…

Tulajdonképpen mindig is itt állt, ha néha távolból szemléltem, akkor is. Lecövekelt a szívemben. Na igen, kell némi idő míg az ember elkezdi értékelni a múltját. Egy városban élni, távol egy csücsökben a nyugalom szigetén… Egy városban ahol rend van, viszonylagos jólét. Sokan vágynak rá. Így visszagondolva emlékeimben irigylem magam. Szép helyre születtem. Aztán 15 évre eltűnni és most újra itt lenni, megint tanulni mindent… Különös, megfoghatatlan percek, mikor egy park padjáról rám mosolyog a múltam. Itt gyújtottam rá először. De jó is lenne egy cigit elszívni itt valakivel. Csak aztán rájöttem, hogy már százszor leszoktam. Igen árnyékos múltam egy darabja ez is. Megállni jött ide az idő? Ó dehogy, mert akkor rádöbbenek, hogy ez már nem az a park, ez már nem az a ház, ez már nem az a tér. Kisebb lett… Vagy az én szemem nyílott ki jobban? Talán… Elég nagyra nyitottam jó sokszor eddigi életem során. Más országban élni és hazáról beszélni, nem ugyan az ám… Többes tartalom, fájóbb vonzalom. Arcokat néztem, külhonban élő magyar szemében láttam a Duna sodrását, dobogó szívét, szomorú lelkét, idegennek látták pedig csak Magyar volt. Hazáról, otthonról, sikerről álmodott és magyar volt. Szerettem volna megfogni a kezét, vezetni a szívét, jó irányba fordítani a tekintetét. Kezébe adni a jövőjét, hogy szorítsa, el ne engedje. Aztán ottfelejtettem valahol és most rájuk pislantani, itthonról, visszagondolni…Megnyugtató hétköznapokban merülök el. Emberekkel találkozom, ismerős arcokba botlom. Húsz éve már? Igen majdnem húsz… Lenézek, mert a telefonom a zsebemben morzézza: Nem fogadott hívás. Nem is egy, több. Itthon vagyok. Régi barátok, rokonok… Itthon vagyok. Igen, kiáltom a világba és legyen végre természetes tény. Itthon írok és termékenyen hat a munkámra. Írtam már Kanadában, Amerikában, Máltán is, de itt másképpen írok. Természetesebbek a gondolatok. Az író miliője saját világa bárhol kialakul, de az inspiráló lelkek, a hely varázsa körülöttem elengedhetetlen. Igen, vannak… Kávéházi forgatagban firkálok nap, mint nap. Nézem őket, némelyiküket kedvelem. Hatnak rám, elemzem őket és tanulok tőlük. Még egy rám vetett pillantásuk is fontos, vagy ha levegőnek néznek, mellettem elmennek az is egy életérzés. Olykor úgy élem meg a hétköznapokat, mintha egy burokban ülnék. Egy áttetsző burokban, ami áthatolhatatlan, de tiszta, alig látható. Gondtalanságban dőlök hátra benne. Boldog vagyok. Szeretném jelezni mindenkinek, hogy boldog vagyok, élek, érzek és minden pillanatát megélem az életemnek. Látom a depressziót, látom a reménytelenséget és olykor érzem is a bőrömön, de én más vagyok, mint mások. Én fittyet hányok a bánatra, teszek a kétségbeesésre, hátat fordítok az örömtelennek. Nem érek én erre rá, hiszen épp azzal vagyok elfoglalva, hogy boldog legyek. Szóval most jó így… Most itt jó, ezért itt vagyok. Azért is itt vagyok. Itt kell lennem. Ide tartozom…

A bejegyzés trackback címe:

https://mirasabo.blog.hu/api/trackback/id/tr2412141677

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.