Vannak érzések mélyen elásva, egy pici kalitkába zárva. Vágyak, mit nem mutatunk, eltitkolunk, pedig benne mi vagyunk, önnön önmagunk.

Kimondtuk, akartuk, megkaptuk. A térkép csak előre vezet, vissza semmi nem vihet.
A szárnyunk elrepít egy világba, ahol a kalitka ajtaja ki van tárva. Repüljön a vágy, legyen élménnyé, tapasztalássá, váljon örökre halhatatlanná, mely egész életre vésse az eszembe, hogy nem állhatok ellene.
Behódoltam a szenvedélynek, hogy veled újjászülessek. Testem követelte, elmém teremtette mindezt, melynek minden fájdalmát a bőrömön érzem. Mégsem félek tőle, kívánom, hogy fájjon, hisz ez az én világom. Éreznem kell, hogy higgyek, ha fáj is, innen tudom, hogy élek. Minden élményben mit veled átélek, megélek valami újat, kiélek egy vágyat, túlélek egy percet s így fogynak az évek.
Egy múlhatatlan tapasztalat, őszinte sóhaj, melyet megosztunk fekete szárnyú angyalokkal, hogy ne legyen többé rejtelem, helyette egy szárnyaló vágy legyen. Megvalósult álmunk, kitárult világunk, néhány órára, kettőnk kalitkájába zárva…
Rabságnak tűnhet, de benne vagy velem, így nincsenek láncok, csak mi, meg az álmok… Minden mit átéltem eddig szárnytalannak véltem, most mégis repül egy világban, ahol szabadon várja, hogy újra ítéltessen, végérvényesen hozzákötözhessen a vágyhoz, hogy megkapjam büntetésem, hisz csak gyarló emberként éltem, de legalább éltem.
Hagytam mindeddig, hogy vezessen, így kiérdemeltem elismerésem. Jutalmam a megvalósult óhajom. Egy kitárt ajtónak látom. Belépek, mögöttem kulcsra záródik. Ha félnék, hátranéznék, de nem teszem, előre bámulok és nézem az általad feltárt világot.
Nincs kötöttség, könnyed, gondtalan gondolat mit kisóhajtasz és a valóra vált álmokban, kivívta tisztét, így most fejet hajtva, meztelenül előtted állok és én is sóhajtom azt a szabad világot…

Mira Sbo