Egyetlen ember végtelen számú életet, helyzetet képes megélni, bármivé tud válni ha elég a hite önmagában, ha képes kisugározni magából a jót, az erőt, az elszántságot, a példát.

A kérdés mindössze az, vajon azzá változott-e az út során, amit önmaga választott, és az ő vágyainak kivetülése volt, nem pedig a külvilág által ránk erőltetett elvárás, a normális egyénkép eléréséhez szükséges súlytalan karakter. Micsoda önámítás, amikor elhisszük hogy különlegesek vagyunk, vagy hogy sok munkával azzá válhatunk. Egy frászt. Adott az alap, ami már önmagában is képes befogadni bizonyos magasabb szintű értékeket és ezt műveljük ki, gondolkoztatjuk, elveket fogalmazunk meg (na de azt is minek?) utat mutatunk saját magunknak. Cipeljük, vonszoljuk a testünk, ami mindenféle felületességbe taszít, kényszerképzeteket alkot, másokban, magunkban. Minél többen szeretnek bennünket annál kisebb az esélye hogy kiléptünk a középszerűből át a különlegesbe. Bele kell illeszkedni a sablonba, mondják... Mert különben nem leszel normális és akkor kitaszít a társadalom. És miét? Mert esetleg többet teszel le az asztalra csak a tudatlanoknak még nem szokta meg a szeme, hogy beleilleszthesse a közkedvelt dolgok közé. Na de mi tulajdonképpen a normális? Én már belefáradtam abba hogy ezt századszor is megfogalmazzam, de azt hiszem leszögezhetjük hogy a normális, átlagos, hétköznapi, a többség által elfogadott viselkedés forma, az illendő dolgok tárháza, az amit még nem éreznek provokatívnak, ami még belefér, ami nem irritálja a mellettem élő embertársakat. Akkor azt hiszem kijelenthetjük, hogy Én nem vagyok normális! Remélem... És ha végre nem vagyok normális, akkor önmagam vagyok s ha önmagam vagyok, akkor végre boldog...