Hogyan kezdődött? Magam sem tudom... Kialakult. Amikor az elme unatkozik, szórakoztatja magát. Eleinte igen, magamat, aztán már másokat is. Rábeszéltek az alkotásra.

Betegesen pontos vagyok, törekszem a véges végeredményre, nem hagyok félbe semmit. Azt akarom érezni, hogy működik, olykor görcsösen is keresem az i-re a pontot. Maradandót alkotni nem könnyű, páratlant már-már lehetetlen. Amit el akarok érni az mindössze annyi, hogy megkülönböztessem magam. Adni valamit nagy felelősség, főleg ha mentális gyümölcsről beszélünk és igen, néha hiányzik belőle a vitamin, pedig a termés anélkül értelmetlen.  Sosem érezhetjük, hogy készen vagyunk, mindig hozzá lehet tenni valamit. Fontos, hogy az ember igényes legyen a munkájára. Az adott tevékenységünk tökéletesítése kell, hogy legyen a célunk, minden körülmények között. Csak ez visz előre.  

Szikrázom... Naponta felgyulladok és porrá égek. Ha írok, akkor ez hatványozódik. A parázs, ami sosem alszik ki és a csillagtűz, ami lángba borít mindent. Ez az inspiráció. Így élem meg a hétköznapokat. Azt hiszem ez tart életben. Minden órát úgy végigélni, hogy megérje. Sokan mondják ezt, csak félreértelmezik. Olykor az apró történések is bírnak akkora jelentőséggel, amiért már megérte ez a perc. A kislányom mosolyában például egy egész világ van. Sugárzik felém az ártatlan életöröm, benne minden, amit csak kívánhatok.  

A viszonyom a íráshoz régi, a kislányomhoz új. Így vagy úgy, de sosem szűnő szerelem van közöttünk. Írás nélkül nem megy, az ő mosolya nélkül megáll az élet. Ez az ami felpörget, elaltat, elrepít, felráz, megnyugtat, kiszínez. Mindent...

Sok emlékkel dolgozom. A világról alkotott erős meggyőződésem, tartalmas múltam összegyúrt, néhol már megfakult emlékeinek kivetülése.   

Beszéltetnek az olvasóim, amiből mindig tanulok valamit. Elgondolkoztató vélemények, ötletek, javaslatok fogalmazódnak érdeklődéssé. Inspiráló behatásokat kapok tőlük, lehetőséget a fejlődésre. Haladok egy úton, ami csiszol, formál és előítéleteket teremt bennem. Talán csak az fontos, hogy ne térjünk le az útról. Talán csak ki kell tartani, hogy megérje... Akkor viszont legyen barátunk a célunk.

Álmodozó típus vagyok és pont ezért lettem író. Görcsösen keresek valamit az életben, ami magával ragad, és nem ereszti el a gondolataimat. Én is az szeretnék lenni az embereknek. Maga a gondolat. Elkapni a fonal végét és pörgetni, forgatni. Mindenkiben kutatom azt, ami engem megfog, hogy megértsem, átéljem őket, beléjük érezzek, és ha ez meg van, akkor kapok tőlük valamit. Micsoda sorsok vannak... Különlegesek, érzelmesek, rendkívüliek. Én csak figyelek és tanulok. Belehelyezkedem a tanítvány státuszba hogy megmutathassátok nekem, kik vagytok. Mindenkiben van valami amit el kell irigyelni, hogy aztán viszontláthassa az írásaimban, mert ti inspiráltok, ti emberek...     

Mira Sabo